DÖKE

DÖKE MTB versenyzők is részt vettek a MEGAVALANCHE-on (07.09-07.10.)

A világ egyik leghosszabb downhill versenyén a 350 induló között ezúttal kettő DÖKE-tag is nekivágott az izgalmas franciaországi versenynek.

Czimmer Patrik és Tarr Tamás beszámolója:

Egy sokat dédelgetett, régi álmunk kezdett valósággá válni, mikor kocsiba pattantunk és elindultunk a franciaországi Alpe d’Huez-be, hogy részt vegyünk a Megavalanche nevű downhill maratonon.
…de ne szaladjunk ennyire előre!
Néhány információ a versenyről:
A világ egyik leghosszabb downhill versenye, ahol 350 mindenre elszánt versenyző indul el egyszerre a Pic Blanc 3330 méteres, egész évben havas csúcsáról, hogy 22 kilométeres távon át kígyózva és 2600 méter szintkülönbséget leküzdve eljussanak a 720 méteren fekvő Allemontba.
A fő versenyt egy selejtező előzi meg, ahol a körülbelül kétezer (!) induló 150 fős csoportokba sorolva küzd meg egymással. A kvalifikáción az alacsonyabb létszám és rövidebb táv (~11km táv, 1000m szint) ellenére óriási a harc. Minden egyes csoportból a legjobb 35 kerül be a MEGAVALANCHE döntőjébe, ami a rendezvény fő futama. (A 35. és 70. hely közé esők a MEGACHALLENGER, a következő 35 a MEGAAMATEUR, majd így tovább AFFINITY 1 és 2.)
A hölgyek természetesen külön kategóriában indulnak és idén is - tiszteletre méltó módon- sokan leküzdötték a távot.
Rövidebb pályán ugyan, de a következő generáció is megmérettethette magát a MEGAKID kategóriában.
Történetünk 2016. január 4-én, a nevezéssel kezdődött. Órákig ültünk a gép előtt. Világhírű verseny lévén a 2000 fős létszámkorlát hamar betelik. (Ez a művelet az egyetemi tantárgyfelvételekre emlékeztetett)
A következő fél évben igyekeztünk mind technikailag, mind erőnlétileg felkészülni a versenyre, de ekkor még nem sejtettük mi vár ránk.
Július 4- én hétfőn hajnalban indultunk Bovecből, Szlovéniából. 750km araszolós és nagyon drága olasz autópálya után elértük el a Francia határt. Innen bő 100km szerpentin vezetett a célig. A legmagasabb pont amit érintettünk 2050 m volt. Verőfényes napsütés, vízesések /egy kis francia baguettel fűszerezve/. Szállásunk a Hotel Valee Blanche volt, amit nem csak hamar megtaláltunk és könnyen elfoglaltunk, de a személyzet is kiváló és segítőkész. A bringákat a szobákba is fel lehet vinni, és mindenki szereti a bicikliseket, montist országutist egyaránt. A hotelnek saját önkiszolgáló szervize és bringamosója van… /Bár 12 év versenyzés során most először engedhettünk meg magunknak, hogy hotelben aludjunk és együnk, remélem nem tűnünk elfogultnak/
Röpke 20 perces keresgélés után megtaláltunk a jegyirodát, így még maradt időnk hogy tiszteletünket tegyük a mecseki és egyéb magyar bringások nevében. Néhány lazább pályán gurultunk, ami tökéletes kedvcsináló és bemelegítés volt. Száraz talaj és poros pályák fogadtak bennünket, -nem szeretnék túlozni, de…- legalább egymillió döntött kanyarral! A kifejezetten gyors felvonóknak hála be mertünk kockáztatni egy húzós, utolsó utáni kört is, amivel egy perccel a 17:30-as zárás előtt végeztünk is. /Nem szerettük volna visszatolni a bringát 1800m-en fekvő városkánkba/
Az első teljes napunkon derült ki hova is kerültünk. 7 felvonós bike park, 92.5 km enduro pályával, 135km x-countryval és 36km downhill pályával. Sokkot kaptunk! A park felső részén csak sziklás holdbéli táj hófoltokkal, később füves, de teljesen nyitott pályák, a fák vonalát csak a lejjebb eső részeken értük el.
Napjaink egészen péntekig úgy teltek, ahogy azt a legtöbb bringás álmodná. Ébredés, mobilizációs torna -kissé darabos testünk bemozgatására-, majd kiadós reggeli. Ezek után indult a móka! A felvonók bárhová elrepítettek minket. Akár 3000m fölé, ahol a hó -időjárástól függően- mindig új arcát mutatta: egyszer fagyos volt és villámgyorsan lehetett menni rajta (bátorságtól függően 50-70kmh-val is), máskor olvadt és mély volt. Ahogy ilyenkor kúsztunk - másztunk és cipeltük a bringát, az közelebb állt egy tengerészgyalogos kiképzéshez, mint a biciklizéshez.
Szerettük volna a park egész területét bejárni, de erre kevés volt ez az egy hét. Szerdától már lehetett - és kellett- edzeni a kvalifikáció pályáján, ahol a résztvevők a legjobban akartak teljesíteni. 11km, 1000m szintkülönbség, 150fős tömegrajt. Ez várt ránk! Mindketten nagyon izgultunk a futam előtt, de az edzések jól mentek, ami jó esélyeket sugallt. A profi szervezésnek és pontosságnak hála gyorsan feltranszpoltálták a versenyzőket a startba. Tomi Remy Absalonnal indult együtt, aki nem egyszer nyerte már meg az egész rendezvényt is. Jó volt látni a nagy neveket, mint gyerekkori példaképünk Cedric Gracia, a Patrikét megelőző futamban.
Felülmúlva legmerészebb elvárásainkat, Tomi a csoportjából 15.- ként került be, Patrik pedig 22.- ként. Talán árulkodik a sok közös edzésről, hogy kettőnk között mindössze 10mp volt, noha a két kör között eltelt másfél óra és lement ezer ember. Hatalmas volt az öröm, és volt is miért: 22 perc downhill egyhuzamban, hóval, sárral, előzésekkel. Meg kellett tanulnunk pihenni a féktávokon, beosztani az erőnket mind az alkarokban, mind a combokban -az állóképességről nem is beszélve-.
A futam után még muszáj volt kihasználnunk a park adta lehetőségeket, nem bírtunk nyugton maradni. Késő délután a szokásos 1 órás bringatakarítás és szerelés következett, valamint a kihagyhatatlan mindennapi nyújtás. Este hétkor volt az eredményhirdetés és a rajthelyek kiosztása.
És igen! …hivatalosan is bent voltunk a MEGA fő futamában, vasárnap reggel 9-kor a TOP 350-ben. Ezzel szombatra nyertünk magunknak egy pihenő napot, amit természetesen még több bringázással töltöttünk, de rekreációs jelleggel, szigorúan csak olyan terepen, amit élveztünk: wallride-okon, ugratókon és kanyarokon (:
A futam:
Megpróbáltunk a lehetőségekhez képest rápihenni a vasárnapi döntőre - mi sem mutatja ezt jobban, mint a Patrik által kikiáltott takarodó, szombat este 9-kor (hahaha)-, de a hajnali 5 így is - úgyis korán van. / Meg kell említsem a hősies személyzetet, aki fél hatkor már reggelivel várt minket…/ Hogy miért kellett ilyen korán kelni? Nagyon szigorú időrendje volt a reggeli felszállításnak – rajtsoronként, 15 perces bontásban-, ahonnan nem lehetett késni. Mivel mi a mezőny első felében voltunk, elég sokat - kb. két órát- kellett fent várnunk, a szeles, télies időben. /Csapatunk nem síoktató tagja majdnem meg is fagyott/
A rajthelyeket elfoglalva már nem a hideggel törődtünk! Eszméletlen hangulat volt, köszönhetően a lelkes versenyzőknek, az ordító „Alarma”-nak és a fejünk felett manőverező helikopternek. A videókon nyilván látni, de képzeld el ahogy ott állsz a hegy tetején, körülötted 349 válogatott versenyző /vagy állat, ahogy tetszik/, aki csak a rajtjelre vár. Az első egyenes olyan meredek volt, hogy még a startvonalról sem lehetett látni hová indulunk –nem hogy az 5.-6. sorból-. És tudod, hogy életed legőrültebb és legkimerítőbb menete vár rád.
Ahogy eldörrent a startpisztoly, a tömeg megindult. Egymáson átgázolva, ki futva, ki tekerve. Aki itt elesett, nagyon csekély eséllyel maradt magára. Helyenként 5-10 főt is lehetett látni egy kupacban. A hó megviccelt bennünket. A szombati versenyzők még gurultak, de mi bármilyen hidegnek is éreztük a reggelt, a hó megolvadt, a kerekeink pedig elsüllyedtek. Utólag láttam videókon, ahogy a nagymenők száguldanak az élen, de ott - a top 10 után- amig a szem ellátott estek - keltek, futottak, kúsztak - másztak az emberek.
Ez a havas szakasz - ami nekünk bő negyed óra szenvedés volt-, meghatározza az egész kört, mert az ezt követő keskeny, sziklás pályán szinte lehetetlen előzni /főleg érdemi mennyiségben/. Patrik sajnos ennek áldozatául esve kapott maga elé jónéhány fékező embert. Én szerencsésebb helyen jutottam át az elején, így néhány helyen még húzott is magával a mezőny. Volt persze akkora torlódás is, hogy le kellett szállni a bringáról és futni árkon – bokron keresztül pár helyért, de mindezek együtt alkotják ezt a csodálatos versenyt, ahol szinte sosem lehet elég rutinos az ember.
És hogy mi lehet nagyszerűbb, mint egy bő órán át lejtőzni, többszáz ember között, a világ egyik legszebb helyén és leghíresebb versenyén? – Célba érni, és abbahagyni.
Téved, aki azt hiszi ez könnyű pálya, nem pedig igazi DH, vagy hogy csak „gurgulásznak” az emberek. Ez egy embert - és technikát- próbáló, hatalmas küzdelem!
Mi persze élveztük, de normálisnak lenni biztosan nagyon unalmas…

Köszönjük a sok bátorítást, szurkolást, bíztatást és kedves visszajelzést!

Hivatalos videók a kvaliról és a futamról:
https://vimeo.com/174006350
https://vimeo.com/174356130
http://www.pinkbike.com/news/megavalanche-2016-official-video.html

Pinkbike fotók:
http://www.pinkbike.com/news/megavalanche-practice-2016.html